MD vs DNP: A 20.000 óra különbség

Amíg néhány államban olyan jogszabályok születnek, amelyek a nővéreknek önálló praxisjogot biztosítanak, vannak olyan finomabb részletek, amelyek gondos mérlegelést érdemelnek. Bár a gyakorló ápolónők intelligensek, rátermettek, és sokat tesznek hozzá egészségügyi rendszerünkhöz, nem orvosok, és nem rendelkeznek ugyanazzal a képzettséggel és tudásbázissal. Nem szabadna “orvosként” azonosítaniuk magukat annak ellenére, hogy az ápolási gyakorlat doktora (DNP) fokozatot szereztek. Ez félrevezető a betegek számára, mivel a legtöbben nincsenek tisztában azzal, hogy az MD vagy DO végzettséghez szükséges oktatásban mekkora különbség van a DNP végzettséghez képest. Továbbá, amíg nem kötelezik őket ugyanolyan szigorú minősítő vizsgák letételére, mint az orvosokat, tartózkodniuk kellene attól, hogy “orvosnak” nevezzék magukat egy olyan társadalomban, amely ezt a címet az orvosi hivatással teszi egyenlővé.

A rezidensképzés után egy orvosnak legalább 20 000 vagy több órányi klinikai tapasztalatot kell összegyűjtenie, míg egy DNP-nek csak 1000 betegkontaktusos órára van szüksége a diplomához.

Mivel az egészségügyi reform a költségcsökkentésre összpontosít, felül kell vizsgálni azt az elképzelést, hogy a független ápolóorvosok összességében alacsonyabb egészségügyi kiadásokat eredményeznek.

Míg a középszintű szolgáltatók eleve kevesebbe kerülnek, az általuk nyújtott ellátás végső soron többe kerülhet, ha minden igaz.

A nővéreknek Washington államban már van önálló praxisjoguk. Az én közösségemben egy független NP 20 éves klinikai tapasztalattal rendelkezett egy orvossal együtt dolgozva, mielőtt önállóvá vált volna. Tudása széleskörű, és ismeri a határait (ahogy mindannyiunknak kellene); nevét és diplomáját jól láthatóan feltünteti a honlapján. Az átláthatóságnak, az őszinteségnek és a feddhetetlenségnek ez a szintje alapvető követelmény az egészségügyben való munkavégzéshez. Az alábbiakban egy elrettentő történet egy független DNP máshol, akinek képzettsége, tapasztalata és gondozása sok kívánnivalót hagy maga után. Köszönöm ennek a bátor anyának, hogy előállt a történetével.

Egy egészséges terhesség után egy először szülő anya egy gyönyörű kislányt hozott világra. “Dr. Joneshoz” irányították, aki körülbelül egy éve tulajdonolt és működtetett egy gyermekorvosi rendelőt, amely az “egész gyermekre” összpontosított. Ez a csecsemő kezdettől fogva nehezen táplálkozott. Nem nyerte vissza születési súlyát a szokásos két hetes koráig, és az anya izzadást, megnövekedett légzésszámot és fáradtságot figyelt meg a tápláláskor. Az anya ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben, és tanácsot kért a gyermekorvostól, de az nem segített. Ez az anya azt mondta, hogy “alapvetően orvost játszottam”, miközben hiába kereste a módját, hogyan segíthetne a gyermekének hízni és növekedni.

Két hónapos korára a csecsemő kórházba került a gyarapodás elmaradása miatt. A kalóriabevitel növelése és a növekedés javítása érdekében tápszondát helyeztek be. Sok órát töltöttem beszélgetéssel olyan speciális igényű gyermekek szüleivel, akik ezzel a gyötrelmes döntéssel küzdenek. Ez soha nem könnyű. A biztosítótársaság egyik ápolónője felhívott, hogy információt gyűjtsön a kiegészítő tápláláshoz szükséges készletekről, például a tápszerről. Az anyuka annyira kétségbe volt esve a lánya állapota miatt, hogy nem tudott összefüggően válaszolni a kérdéseire. Ennek következtében a nővér tévedésből jelentette őt a CPS-nél elhanyagolás miatt, és a családhoz egy szociális gondozót rendeltek ki.

Amikor a szonda a helyére került, a baba a következő három hónapban növekedett és hízott. Öt hónapos korában az anya együtt akart működni egy szondás elválasztási programmal, hogy segítsen a lányának újra normálisan enni. A 10 százalékos súlycsökkenést elfogadhatónak tartották, mivel a szájüregi átképzés gyakran nagy kihívást jelenthet. Ahogy ez a csecsemő leszoktatott a szondáról, a következő két hónapban nem következett be súlyvesztés, bár keveset gyarapodott. A kislány továbbra is izzadt a táplálkozáskor és fáradékony volt.

Az anya három különböző alkalommal kifejezetten érdeklődött, hogy nem lehet-e valami baj a lánya szívével, és “Dr. Jones” mindhárom alkalommal megnyugtatta, hogy “semmi baj nincs a szívével.”

“Dr. Jones” azonban egyre jobban aggódott a súlygyarapodás lassúsága miatt, miközben elválasztották a tápszondáról. Mivel nem rendelkezett megfelelő ismeretekkel ahhoz, hogy felismerje a csecsemőknél jelentkező pangásos szívelégtelenség jeleit és tüneteit, helyette tévesen a CPS-hez fordult. Miután másodszor is feljelentést tettek elhanyagolás miatt, ez az anya úgy érezte, hogy “valamit rosszul csinál, mert a gyermeke nem tudott hízni”. Ez azonban végül áldás volt, mert ugyanazt a CPS-munkatársat jelölték ki, aki azt javasolta, hogy keressenek egy második véleményt egy helyi gyermekorvosnál.

A gyermekorvosnál tett első látogatás alkalmával az anya úgy érezte, hogy a gyermekorvos “tájékozottabb, megnyugtatóbb, és nem hagyta figyelmen kívül az aggodalmaimat”.

Az orvos meghallgatta a kórtörténetet, és a vizsgálat során szívzörejt hallott. Mellkasröntgent rendeltek el, amely egy jobbra tolódott szívsziluettet mutatott ki, ami meglehetősen szokatlan lelet. Az echokardiogram két szeptumhibát és egy teljes anomális tüdővénás visszaáramlás (TAPVR) néven ismert állapotot fedezett fel, ahol a tüdőből származó erek az oxigéndús vért a szív rossz oldalára viszik vissza, ami olyan rendellenesség, amely műtéti javítást igényel.

A műtét során a rendellenes erek útja a scimitar-szindróma végleges diagnózisához vezetett, ami magyarázatot ad az abnormális növekedésre, a táplálkozási nehézségekre és a gyarapodás elmaradására. Ez a konkrét diagnózis emlékezetes tesztkérdés volt az Amerikai Gyermekgyógyászati Tanács által kiadott szigorú, 16 órás szakvizsgámon. Ha valaki gyermekgyógyászként akarja magát azonosítani, akkor ugyanilyen fáradságos vizsgát kellene letennie, és ugyanannyi időt kellene beteg gyermekek kezelésével töltenie, mint én (pontosan 15 000 órát).

A második tanulság az átláthatóság fontosságának hangsúlyozása.

Ezt az anyát egy gyermekgyógyászati “orvoshoz” utalták az újszülöttje miatt. A honlapja “orvosként” azonosítja őt, a munkatársai pedig “orvosként” emlegetik. DNP diplomája három év posztgraduális képzést és 1000 betegkontakt órát igényelt, amelyek mindegyike nem teljesen gyermekgyógyászati jellegű volt. Az állítása, hogy szakértelemmel rendelkezik a beteg gyermekek kezelésében, álságos; teljesen tisztességtelen gyermekorvosként azonosítani magát anélkül, hogy ténylegesen orvosi diplomát szerzett volna.

A gyermekgyógyászat gyakorlata megtévesztő lehet, mivel a gyermekek többsége egészséges, mégis ez a terület messze nem könnyű. A gyermekorvosok nemcsak az előttünk álló gyermek gondozásáért felelősek, hanem azért a felnőttért is, akivé válni igyekszik. A klinikai döntéshozatalunk egy életen át befolyásolja fiatal betegeinket; ezért felelősségünk, hogy a lehető legjobb klinikai képzéssel és tudásbázissal rendelkezzünk. A veleszületett szívrendellenességek azonosítására való alkalmasság megszerzése alapvető fontosságú a gyermekorvosok számára, mivel a diagnózis késedelme olyan hosszú távú következményekhez vezethet, mint a pulmonális hipertónia, amely rövidített életkilátásokkal jár.

A nővéreknek számos klinikai környezetben határozott értékük van. Azonban meg kellene követelni tőlük, hogy bizonyítsák klinikai jártasságukat az általuk választott területen, mielőtt önálló praxisjogot kapnának, akár többéves tapasztalat, akár formális vizsgáztatás révén. Ezenkívül átláthatóbbá kellene tenni az Ön beteg gyermekét kezelő személy oktatási hátterét. Ami az orvosi hivatás gyakorlását illeti, a szükséges tudás és tapasztalat olyan hatalmas, hogy még a területük legjobbjai is egy életen át tanulnak tovább.

A gyermekeink felnevelése egész életünk legkülönlegesebb vállalkozása. Ennek az elszánt anyának a búcsúzóul adott tanácsa: “bízz a megérzéseidben, és bármi történjék is, küzdj tovább a gyermekedért”. A gyermekorvos kiválasztása az egyik legjelentősebb döntés, amit egy szülő meghozhat. Ez a gyermek a szükségesnél több akadállyal nézett szembe a középszintű szolgáltató korlátozott tudásbázisa miatt. Egy frissen praktizáló gyermekorvos 15-ször több órányi klinikai tapasztalattal rendelkezik a gyermekek kezelésében, mint egy frissen végzett DNP. Amikor valami rosszul sül el, a tudás, a tapasztalat és a képzés közötti éles kontraszt valóban számít. Nem szabad, hogy félreérthető legyen, amikor klinikai környezetben “orvosként” azonosítjuk magunkat; ez lehet a különbség élet és halál között.

Niran S. Al-Agba gyermekorvos, aki a MommyDoc blogján blogol. Ez a cikk eredetileg az Egészségügyi blogon jelent meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.